Az interfész-metafora  

E fogalom George Legrady-tól származik. Legrady szerint az interfész-metafora egy hipermédiában „… olyan szervező-modellként funkcionál, amely konceptuálisan elhelyezi a nézőt és keretet vagy logikus adathozzáférést biztosít. … építészeti környezetek és kalandos „kincsvadász” történetek, amelyek mindegyike saját referencia-modellje logikája szerint működik. A „történet” vagy metafora ismeretében sikeresen közlekedhetünk bennük és megszerezhetjük az információt. Ezek a metafora-környezetek a néző digitális környezetben szerzett interaktív tapasztalatait, élményeit újradefiniáló innovatív nyelvészeti, szimbolikus, esztétikai, érzéki és konceptuális fejlődés legfontosabb színtereinek ígérkeznek. (…) Az interfész metafora az a kontextus, amely összefűzi a történeteket és megadja a mű értelmét.”¹ Az interfész-metafora működésének lényege tehát az, hogy úgy hoz létre kapcsolatot (interfész) a felhasználó és a hipermédia tartalma között, hogy biztosít egy – többnyire vizuálisan is megjelenített – képet, melynek segítségével a hipermédia mint adathalmaz, mint káosz, kozmosszá, logikusan felépülő narratív struktúrává rendezhető. Tehát maga hajtja végre a fordítást a vizuális és narratív struktúrák között. Az interfész-metafora lényege azonban nem annyira a vizuális megjelenítés, mint inkább a vizuális, képi logika. Akkor is működhet, ha nem válik a számítógép grafikus felhasználói felületén² megjelenített képpé. Ez első olvasásra talán ellentmondásosnak tűnik, ezért érdemes kicsit részletesebben is végiggondolni. A metafora lényege szerint olyan szó, szókapcsolat vagy nyelvtani szerkezet, melynek az a szerepe, hogy egymástól távol eső képeket idézzen fel s azokat egybefoglalva új kifejezési lehetőséget teremtsen. Olyan szimbólum melynek nem csupán egy, képzettársításon alapuló jelentése van. A nyelvi metaforában eleve jelen van a fordítás a kifejezés narratív és képi formái között s ezt viszi tovább az interfész-metafora, amikor a hipermédia adathalmazát – illetve kiterjesztve a fogalom érvényességét az interaktív etnográfia felvetésére is: egy lokalitás jelenségeit, történéseit – úgy teszi értelmezhetővé, hogy egyfelől ismeretlenségét, idegenségét valami ismerősön keresztül feloldja, másfelől segít kimondani, narratívává formálni azáltal, hogy képszerűen egyszerre teszi láthatóvá, beláthatóvá³ szerkezetét. A kép, mint értelmezési stratégia lényege éppen ez, a szimultán megjelenítés. A kép, sűrítve teret és időt, egyszerre teszi átláthatóvá a jelenségeket. Ezzel egyfelől értelmezésre szólít fel, ugyanakkor arra is lehetőséget teremt, hogy az elemek eltérő szekvenciába rendezésével különböző olvasatokat hozzunk belőle létre, így növelve az értelmezés mélységét, komplexitását. Az interfész-metaforának azonban nem kell feltétlenül látható képnek lennie, elég, ha egy mentális kép felidézésével meghívja a képi gondolkodást. Erre álljon itt végezetül egy egészen távoli példa. Pál apostol az egyház mibenlétének megvilágítására a test metaforát használja⁴: a metafora meghívja az emberi test – konvencionálisan rögzült – mentális képét, ami azután számos értelmezési lehetőséget rejtve az egyház misztériumának egyre mélyebb és mélyebb, illetve más-más minőségű megértését teszi lehetővé. Az interfész-metafora e téren is hasonlít az ars memoriae emlékezet palotáira vagy színházaira, melyek eredetileg szintén mentális konstrukciók voltak, s arra szolgáltak, hogy egy lineáris-narratív struktúra – egy szónoklat – szimultán-képi fordításaival segítsék annak memorizálását, felidézését.