A nonlinearitás kérdése  

Az emberi gondolkodás feltételezett természete a számítástechnika fejlődésére is hatással volt. A ma ismert, internetnek, www-nek nevezett interaktív, hipermediális technikák megálmodói (s itt valóban álmokról, víziókról van szó), Vannevar Bush (Bush 1996) és Ted Nelson (Nelson 1996) a létrehozandó – Nelson szóhasználatával élve – hipervilág paradigmájaként az emberi gondolkodás asszociatív, nonszekvenciális jellegét határozták meg. „Az emberi agy (…) asszociációkat követ. Megragad valamit és már kapcsol is tovább arra, amerre az asszociációk vezetik az agysejtek által hordozott bonyolult nyomvonal-szövevénynek megfelelően. Természetesen ez csak a jelenség egyik oldala; azok a nyomvonalak, melyeket nem követünk rendszeresen, elhalványulnak, az adatok nem rögzülnek véglegesen, az emlékezet mulandó. A gondolatok sebessége, az asszociációk bonyolultsága, a mentális képek részletei mégis a legcsodálatosabb dolgok a világon.” (Bush 1996) A megvalósult formák (jóllehet kérdéses, hogy a fenti víziók megvalósulásának tekinthető-e például a www) azonban számos problémát vetnek fel. Nem kimondottan a Gutenberg-galaxis körüli vitákra, vagy a hipertext és a posztmodern kritika Landow-féle megfeleltetésére gondolok, (Landow 1998) hanem inkább arra, hogy az emberi gondolkodás mintájára elképzelt hipertext hogyan alakítja maga is a gondolkodást, illetve még inkább arra, hogy miként használható a tudományos gondolkodás, analízis illetve kimondottan az etnográfiai kutatás eszközeként? A kérdésben kibontakozott vita¹ részletes ismertetésére itt nincs mód. A számos érv és ellenérv között megbúvó kérdések közt azonban egy különösen fontos. Eszerint a hipertext – vagy hipermédia, ez esetben mindegy, hogy nevezzü – alapvető sajátossága a nonszekvencialitás vagy nonlinearitás. A hipertextben nincsen „kötelező haladási irány” mely a nyomtatott szöveg rendjéhez hasonlóan megszabná a szövegegységek olvasásának rendjét, azaz több alternatív útvonalat tesz lehetővé, melyek létrejötte sok esetben független mindenféle szerzői szándéktól illetve kontrolltól. Ennek egyenes következménye a hipertextuális szövet „középpont-nélkülisége” valamint a nyomtatott szövegek nagy részét jellemző autoritás- és olvasói viszonyok átrendeződése. Mint Ted Nelson írja: „A link nem pusztán részek összekötését jelenti. Lehetővé teszi a nonszekvenciális, azaz a folytonosság nélküli írást a maga tiszta formájában. A szövegek eddig azért voltak folytonosak, mert a könyv oldalai egymás után következtek. Milyen más lehetőség van? Nos, a hypertext - a nem folytonos írás. Sok írónak kedvét szegi, hogy ki kell választania egy szekvenciát gondolatai közléséhez. Minden szekvencia önkényes, és ami megfelel az egyik olvasónak, az zavarja a másikat. Tulajdonképpen számtalan író kísérletezett és kísérletezik ma is az írás nem folytonos formáival (…) és biztos vagyok benne, hogy hálás kísérlet. Nem feltétlenül könnyű persze alkalmazni, hiszen a mai gyakorlat a folytonosságot helyezi előtérbe.” (Nelson 1996) Nelson utóbbi megjegyzése nem csupán az irodalmi, hanem a tudományos szövegek szerkezetére, létrehozására és olvasására is vonatkozik. Eltekintve néhány olyan, a lineáris gondolatvezetést és érvelést kiszolgáló triviális alkalmazástól, mint az előadásokat kísérő bemutatók, vagy tudományos szövegek internetes megjelenítése – melyeknél a hiperlinkek egyedüli szerepe a fejezetek egymáshoz, illetve a jegyzetek és a bibliográfiai tételek főszöveghez csatolása – az interaktív technológiák éppen ezért nem kaptak helyet például a társadalomtudományok eszköztárában sem. Hiszen hogyan állítható fel koherens, konzekvens érvelés, analízis, ha a szöveg nem lévén véglegesíthető, rendje nem garantált?

A válasz keresése során az első kérdésünk talán rögtön az is lehet, hogy tényleg nem lineáris szövegforma-e a hipertext? Gyakorlati, hétköznapi megjelenési formáit tekintve valóban lehet ilyen benyomásunk, azonban a hipertext lényegét tekintve a helyzet másképp áll. A hipertext nonlinearitása inkább egyfajta potencia, lehetőség arra, hogy elemi egységekből (lexiák) alternatív sorozatokat hozzunk létre.

Gondolkodásunk - a hétköznapi csakúgy, mint a tudományos - igényli a sorozatok szervezését, hiszen gyakorlatilag ezen keresztül adunk jelentést a világ dolgainak. A sorozat lényegében egy érvelés, melynek segítségével állításokat fogalmazunk meg a dolgokról s megpróbáljuk azokat bizonyítani. A sorozatok lineárisnak is nevezhetők, amennyiben elszakadunk a szóban rejlő metaforától s nem ragaszkodunk ahhoz, hogy az érvelés logikai és retorikai elemei egyfelől állandóak és állandó címkékkel rendelkeznek, másfelől egy két dimenziós vonal mentén sorakoztathatók fel.

A felvetés talán jobban érthetővé válik, ha megnézzük, hogy miképpen épül fel egy etnográfiai szöveg, illetve érvelés.

1. Adott a világ, mint állandó, folytonosan értelmezésre szoruló információk áradata.
2. Ebből az áradatból bizonyos preferenciák alapján, mintegy szűrőkkel kiválasztunk némelyeket, s ezeket terepnek nevezzük. (Bizonyos preferenciáinkat saját (pre)koncepcióink, hipotéziseink határozzák meg, ezeket pedig általában diszciplínánk sajátosságai irányítják.)
3. A terepből felénk áradó, pontosabban általunk érzékelt információkból, megint csak bizonyos, az iméntiekhez hasonlatos preferenciáinktól vezettetve némelyeket kiemelünk, rögzítünk, egyszóval adatoknak nevezünk.
4. Az adatokat értelmezzük, feldolgozzuk. Ez jobbára azt jelenti, hogy felcímkézzük azokat (gondoljunk a hagyományos cetlizős adatgyűjtési, vagy szakirodalom-jegyzetelő módszerre: egy adat egy cetli, melynek fejlécében meghatározzuk az adott cetli "identitását" - micsoda (interjúrészlet v saját megjegyzés) hova kapcsolódik (a feldolgozás mely részéhez) mi a szerepe (pozitív érv vagy cáfolat, esetleg retorikai elem) stb.) Preferenciáink között itt már dominál saját koncepciónk, értelmezésünk, az az általában narratív struktúra, melyben az adatok számunkra értelmet nyernek. Az értelmet nyerés általában azt jelenti, hogy az adatok sorozattá szerveződnek. A sorozat logikáját, a téglák közötti malterként szolgáló kijelentéseket - melyekkel az adatokat és azok értelmezéseit helyi értékkel ruházzuk fel - mi magunk teremtjük meg. Ez kutatói teljesítményünk egyik jelentős összetevője. Ezt a sorozatot nevezzük érvelésnek.
5. Tudományunk sajátszerűségeiből következően - etnográfiát, többé-kevésbé néprajzot de leginkább antropológiát művelni ugyanis leginkább azt jelenti, hogy szövegeket hozunk létre - azután érvelésünket egy narratív keretbe illesztjük. E narratív keretben rögzítjük az elemek helyét és szerepét (címkéit), mintegy lezárjuk az etnográfiai értelmezés folyamatát. A lezárt, logikailag helyes érveléssel felépített narráció, a kész mű - előadás, tanulmány, könyv, stb. - értékelődik tudományként, tudománycsinálásként.

A hipertext azonban lehetőséget teremt arra, hogy az adatok - pontosabban a hipertextuális szövet elemi egységei - és a címkék - az egységekhez rendelt funkciók vagy szerepek - közötti kötés oldhatóvá váljon. A sorozatok egyik lehetséges formája a lineáris okság elvén épül fel, azonban számos eltérő sorozattípus is létezhet. A hipertextben ugyanazokból az alkotóelemekből eltérő - esetleg eltérő típusú - sorozatokat alkothatunk. A sorozatok önmagukon belül azonban típusuknak megfelelő - például szövegszerű, ok-okozati elvű, vagy képszerű - logikát követve, a fenti értelemben lineárisak.

Ám a hipertext tudományos alkalmazása szempontjából legalább ekkora, s az előbbivel szorosan összefüggő probléma a szerzői-olvasói szerep posztmodern átrendeződése is. Azzal ugyanis, hogy a textúra elemei átcímkézhetővé válnak, s a linkek alkalmazásával a szöveget alkotó lexiák végső – vagy inkább adott – szekvenciáját maga hozza létre, az olvasó egyben szerzővé is válik. Így azonban végső soron kérdésessé válik a szöveg szerzősége, s a tudományos teljesítmény is. Kétségtelen, amint az elemi egységekre koncentráló írásmód megváltoztathatja a teljes szövet létrehozására irányuló stratégiáinkat, úgy az efféle szövetek és a hagyományos értelemben vett tudományos szövegalkotás közötti különbségek a tudományos teljesítmény elismerésében, mérésében és értékelésében is problémákat okozhatnak, melyek megoldásához szemléletváltásra van szükség. Ezen túl azonban szeretném felhívni a figyelmet két körülményre. Egyfelől: az alternatív sorozatok vagy olvasatok létrehozásának lehetősége nem jelenti azt, hogy a textúrát létrehozó etnográfus ne alkothatná meg saját értelmezését s ne tehetné azt egy szerzői szöveg formájában akár a textúra alapjává. A hipertextben anélkül, hogy elhagynánk az etnográfiai-antropológiai szövegalkotás "akadémiai" szabályait, megtehető mindaz, ami a hagyományos szövegekben, sőt, a multimediális információhordozók integrálásának segítségével akár sokkal több is. Ezen szerzői szövegeken keresztül pedig a hagyományos módon mérhető egy kutató teljesítménye. Másfelől: az alternatív címkézés lehetősége alapjaiban változtatja meg az etnográfus munkáját a terepmunkától a publikációig. A terepmunka esetében például az etnográfusnak jóval körültekintőbben kell eljárnia, szélesebb spektrumban és több adatot kell gyűjtenie, ám ez a befektetés az elemzés során akár nem várt módon és mértékben megtérülhet. Ezen túl pedig egészen más adatkezelést követel meg az, ha az etnográfus tudja: a kész "publikációt" olvasva a felhasználó/olvasó közvetlenül hozzáfér az érvelése alapját jelentő adatokhoz illetve információkhoz, és rálátása van magára az elemzési folyamatra is.

A nonlinearitás problémáját egy külső körülmény is terheli. A hipertext ugyanis leginkább az internetről közismert, s onnan is úgy, mint olyan szövegszervezési forma, ami szinte lehetetlenné teszi a világos kifejtést, és az egyértelmű eligazodást. Ennek egyik legfőbb oka az, hogy az interneten a legritkábban lehet csak tudni, hogy egy-egy link mit rejt: a szöveghez kapcsolódó lényegi információt vagy valamilyen tökéletesen irreleváns tartalmat. Csak nehezítik a kérdést az olyan új internetes hirdetési technikák, melyek automatikusan érzékelt kulcsszavakra automatikusan helyezett hirdetési linkeken alapulnak. Így megeshet, hogy a tiszta ész kritikájáról olvasva a "tiszta" szóra helyezett link mögött egy mosópor reklámját találjuk. A probléma megoldását a hipertextuális szövet megfelelő strukturálása jelentheti.