Az 1990-es évek stratégiaváltása

A '90-es években a falu új vezetése felismerte, hogy ha a település nem használja ki tőkésíthető adottságait - úgymint erősödő infrastrukturális fejlettségét, örökölt közigazgatási szerepét, dinamikusan fejlődő iskoláját, a Csereháti Településszövetségben betöltött vezető pozícióját, s nem utolsó sorban földrajzi fekvését [1] -, akkor nagyon hamar a belső Cserehát hasonlóan sodródó településeinek sorsára jut: vagy kihal, vagy - émikus szóhasználattal élve - "elcigányosodik". Sodródás helyett tehát a "hullámlovaglás" lett a cél: az, hogy a falu ne engedje magát perifériára sodródni, hanem maga legyen egy centrum, melyhez képest a környező települések mind csupán perifériákként határozhassák meg magukat.

Ennek a folyamatnak fontos része a homrogdiság, a homrogdi identitás újragondolása.

A "kik vagyunk mi" kérdés itt kettős meghatározottságú. Egyfelől a jövőre irányul, és arra kérdez rá, hogy kik is akarunk lenni mi a jövőben. Másfelől a dolog természetéből eredően a "kik voltunk mi" kérdésre adható válaszokra épül. Az identitás-konstrukciós folyamat célja az, hogy a kérdésekre adott válaszok alapján létrejövő konstrukció megfelelően "simának" tűnjön, azaz benne a múlthoz és a jövőhöz való viszony perspektivikus egységet alkosson. Ez együtt jár azzal, hogy a cél érdekében az identitás alkotói válogatnak a múlt elemei, mint felhasználható építőkövek közt, egyeseket teljesen elhagynak, másokat új kontextusba állítva új funkcióval látnak el, illetve maguk is létrehoznak újakat. Így állítják össze azt az örökség-korpuszt, melyre azután hivatkozhatnak, s amelyek hagyományként a lokális szubjektumok képzésének alapvető eszközeivé válhatnak, s így próbálják a lokalitás új horizontjait kijelölni.

E horizontok kijelölése Homrogdon - sem az identitás formálói, sem az őket kutató antropológus számára - nem egyszerű kérdés.

A probléma talán leglényegesebb aspektusa az, hogy mennyire zárt entitásként kezeljük Homrogdot. A kutatás kezdetén Homrogdot alapvetően - tehát nem kizárólag, de - zárt, egységes falunak fogtam fel. Úgy tűnik azonban, hogy a "felbomlott hagyományokkal terhes, de többé-kevésbé egységes, zárt falu" képzete nem helytálló. Egyszerűen azért nem, mert a - helyi viszonylatban - sok, néhol egymásnak is feszülő életszervezési modell e szisztéma alapján nem képes együtt funkcionálni, márpedig Homrogd - annak ellenére, hogy "üledékszerű entitásnak" mondható - "funkcionál", él, s egyenlőre - több környékbeli faluval, pl. Gadnával ellentétben - nem mutatja a leépülés határozott jeleit. A homrogdiság meghatározóit keresve fontos tudni, hogy a jellemzőként interpretált lokális életszervezési modell mennyire zárt, hogy megértsük térhez-időhöz kötöttségét, dinamizmusát (átadás-átvételének, változásainak folyamatait), s megnevezhessük, vagy legalább körülírhassuk a létrejöttében munkáló normákat és mintákat.

Az önkormányzat abbéli útkeresését, hogy e kihívásoknak érvényes válaszokat adva meg tudjon felelni, nagy mértékben segítette az Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központja és a Csereháti Településszövetség együttműködésében kidolgozott területfejlesztési koncepció [2], mely egyfelől a tájegység természeti adottságait figyelembe vevő új mezőgazdasági struktúra kialakítására, másfelől a néprajzi-kulturális örökségre - hangsúlyosan a népi kismesterségek felélesztésére és az örökség-turizmusra - alapuló munkahelyteremtésre épül. Jóllehet Homrogdon a koncepció kidolgozását megelőző és kísérő kutatás során egyetlen olyan élő hagyományt sem találtak, melyet fel lehetne eleveníteni, melyre öko- illetve örökségturizmust lehetne alapozni, ez a tény nem zavarta meg Homrogd új, örökségre alapozott identitásának és imázsának kidolgozását. Homrogd magára találásának folyamatában így, gyakorlatilag felülről, és kívülről jövő innovációként, horizonton felbukkanó mintaként lép be a kulturális örökség fogalma. ( L. Sonkoly 2000: 9-25. p.) Ezt jelzi az a tény is, hogy a faluból helyi erőként gyakorlatilag csak ketten, a polgármester és az iskola igazgatója vettek részt a koncepció kidolgozásában, míg más településeken vállalkozók, lelkészek, tanárok is. (G. Fekete Éva (szerk.) 1995: 176-178. p.) Ez a jelenség azonban nem szokatlan az örökség-bizniszben, mint ahogyan az sem, hogy amit örökségképzésnek nevezünk, gyakorlatilag sokkal inkább az örökség kitalálása, semmint felfedezése. Ezzel együtt az örökség - még akkor, is ha gyakorlatilag nem több egyfajta "marginális unikumnál" - és a reá alapozott gazdasági-kulturális közösségi stratégiák Magyarország több településén illetve régiójában a megélhetés reális alapjává, vagy legalábbis kiinduló pontjává tudtak válni - nem így Homrogdon. A koncepció sikertelensége az utóbbi hónapokban egyre nyilvánvalóbbá látszik válni [3] s a falu ismét a sodródás állapota felé tart.