A lokális szinpadképek hipotézise  

Ezen a ponton azonban fel kell tennünk a kérdést: mi értelme van mindennek, s hogyan is működik mindez a gyakorlatban. Ezt nagyon röviden saját kutatásomon keresztül szeretném bemutatni.

A szóban forgó kutatást a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Homrogdon végeztem. A mintegy ezer lelkes faluban az elmúlt négy esztendő során megfigyelhettem a rendszerváltozás után lassan magához térő, a környező, elnéptelenedő falvak sorsát elkerülni akaró lokális társadalom átalakulását. E folyamat középpontjában egy, a lokális identitás újrakonstruálását célzó folyamat áll, melynek lényege a helyi elit által irányított hagyománykonstrukció, (kulturális) örökségképzés. Bár e kitalált hagyomány rendelkezik – igaz, igen gyenge – helyi gyökerekkel, és képes volna a falu életét, gazdasági vonatkozásokban is új, életképesebb alapokra helyezni, a felülről szervezett minta-konstrukció mégsem válik a falu belső normájává. Ennek, a lokalitás történetében gyökerező személyi-politikai okain túl, következtetésem szerint az az oka, hogy a helyi horizonton belülre lép egy, az együttélés belső logikájánál gyorsabb, erőszakosabb, és attól idegen mintakínálat, ami nem egyezik a helyi mintafejlődés során létrejött normákkal s így ellenállást szül.

E problémakörbe belelátva kutatásom egyre határozottabban körvonalazódó vezérfonala, alapproblémája Homrogd mint lokalitás horizontjának normák és minták dichotómiája alapján történő leírása, elemzése lett. Abból indultam ki, hogy a kutatás során a velünk szembe kerülő másik, vagy idegen életvilágát különböző utakon közelíthetjük meg. Ezek közt az egyik lehetőség az, hogy – reális, vagy mentális – képekként kezeljük a valóságot. A lokális közösségek maguk is sok esetben így tesznek. A kultúra ekképp nem egy lineáris, egymást követő kijelentések során felépülő narratív struktúra, hanem egy, a vizuális kommunikációra jellemző képszerű, szimultán vonatkozási háló illetve rendszerként tárulkozik fel¹A két megközelítés élesen nem választható szét, hiszen ezt a szimultán vonatkozási hálót is – például a lokális szubjektumok képzése során – igen gyakran narratív lineáris struktúrába kell rendezni, verbalizálni kell. A lokalitás e két megjelenési módja közti átjárás tehát folyamatos, sőt, addig működik jól a lokalitás, amíg ez az átjárás megvan, és megvannak azok a technikák és eszközök, azok az átjárók – ezek lehetnek akár verbális képek is – melyekkel ez megvalósítható.

A néprajz és a kulturális antropológia alapfeltevései, mondhatni közhelyei közé tartozik az a megállapítás, hogy minden kultúra – lokalitás – jellemző módon alakítja ki, formálja meg tárgyi és épített környezetét.² Így az a kijelentés, mely szerint a személyes terek, a személyes, vagy egy lokális közösség által a személyhez rendelt tárgyak a személy kiterjesztései, közösségi léptékben is igazolhatóak. A tárgyaknak és a belőlük szervezett rendszereknek a vizsgálatán keresztül egy lokális „jelentésközösség” tapintható ki. A globalizáció egyre erősödő hatása következtében úgy tűnik, a tárgyak sajátos, lokális jellegzetességként történő megfogalmazása, kialakítása helyett egyre inkább lokális jelentéssel való felruházásuk az, ami sajátossá válik.

A tér, a térelemek, a tárgyak és tárgyi rendszerek lokalizálódásának egyik lehetséges módja, hogy a fizikai tér – a lokális közösségek élettere – kitüntetett pontjain jelentéssel telített csomópontokba szerveződnek. Ezek a csomópontok egyfajta (többé-kevésbé egységes, konzekvens, tehát véletlenszerű elemektől sem mentes) „színpad”-ként funkcionálnak, melyek nem csupán kellékei a lokális szubjektumok mindennapi életének, hanem szervezik is azt. Ezek a „színpadok” azután „színpad-képekként” – egy-egy tér, utcarész, térelem rögzült, és a maga egészében és szerveződésében jelentéssel felruházott képeként – a lokális tudás, a közösségi emlékezet részévé válnak s egyfajta mnemotechnika – a (lokális) emlékezet színháza – gyanánt működnek. Feladatuk az, hogy a lokális szubjektumokban felidézzék a lokalitás „ethoszát”.

Miután a közösségi emlékezet, a lokális tudás mindig az egyéni emlékezet részeként él, a lokális közösségek számára kulcsfontosságú olyan lokális szubjektumok képzése akik megbízható birtokosai és „hűséges sáfárjai” lesznek e tudásnak. A lokális színpad-képeket e folyamat során kettős funkcióban használják fel. Egyfelől állandó hivatkozási alapként „elsődleges tárgy”³ minőségben a tér és a tárgyak lokalizálása során. A színpad-képpé sűrűsödő terek a tárgyak lokalizálásának aktuális paradigmáit vonultatják föl, illetve fordítva: a terek azáltal is sűrűsödhetnek, hogy a tér, illetve bizonyos tárgyak lokalizálási technikáinak eredeti megoldásait tartalmazzák, s így későbbi replikák kiindulópontját jelentik. Másfelől mnemonikus képként a lokális identitással kapcsolatos pozitív, vagy negatív értelmű narrációk megfogalmazásakor. Itt azokra a narrációkra – illetve Homrogdon inkább a konzekvenciát olykor nélkülöző narratív fragmentumokra – gondolok, melyekben a lokalitáshoz, mint elváráshorizonthoz való viszony adott jelenségek tekintetében kifejeződik.

Az interjúk készítése során Homrogdon számos – a „kisepikai prózai folklór-mufajok” családjába tartozó – narratív töredéket vettem fel, olyan verbális képeket /szóképeket, leírásokat/ melyek nyomán körvonalazódik az említett elváráshorizont, egy lokális rend-fogalom: egy mentális kép, amit homlokzat-elvnek neveztem el. Ennek lényege az, hogy a „rend” fogalma a tapasztalás számára mint „hierarchikus rendezettség” jelenik meg. A hierarchia csúcsát az általánosan értelmezett „homlokzat” jelenti, s a homlokzat mögé hatolás mélységével párhuzamosan a (külső) szemlélő rendérzete csökken. A homlokzat az a látható felület – az áthaladó utazó számára Homrogd főutcája, a házat néző számára a ház utcai homlokzata, a társas kapcsolatokban az arckifejezés – mely leginkább ki van téve a „másik”, illetve a közösség tekintetének. Ez jelenik meg a portákon, ahogy a bejárattól belátható tereket elhagyva a hátsó, gazdasági udvarok felé tartunk, vagy a házba belépve a privát tereket közelítjük meg; de ezt tapasztaljuk a főutcáról a mellékutakra fordulva is.⁴A porták, házfalak, stb., itt reális képekként, olyan „látványszekvenciákként” szerepelnek melyek felépítését a lokalitás – itt nem részletezett – alapelveinek⁵ összjátéka határozza meg. Ezek a látványszekvenciák olykor – esetleg időről időre más helyen – sűrűsödnek, sajátos együttállásokat alkotnak, melyek a legtöbb esetben meg is jelennek a lokalitásról szóló reflektív narratívákban, s hivatkozási pontot jelentenek a mindennapi életben, a normák és minták folyamatos dialógusában. Ezeket az együttállásokat, tehát a gondolkodás képi és narratív formái közötti átjárást biztosító látványszekvenciákat nevezem színpadképeknek.

A színpadképek mentén megközelíthetővé válhatnak a lokalitás alapvető fogalmai, normáinak működése, stb., tehát végeredményben az etnográfus és a terep közötti interfész-metafora szerepét töltik be. De ennél akár többet is. A színpadképek interfész-metaforaként értelmezve nem csupán a megismerés, de az etnográfiai elemzés és interpretáció egyedülálló eszközévé, egy „etnográfiai hipermédia környezet”⁶ alapjává is válhatnak. Ebben az esetben például a látványszekvenciák a hipertextuális szövetben csomópontok, míg az alapelvek útvonalak, linkek által kirajzolt „nyomvonalakként” értelmezhetők. Az ekként megvalósuló hipermediális rendszer is kap egy „vezérfonalat”, ami ráadásul a kultúra saját (émikus) fogalmaiból épül fel. A lokalitás elemzése, interpretációja így számos, párhuzamosan érvényes – és más-más jelentéstartalomra irányuló – interfész-metafora mentén is lehetséges.

A módszer használhatóságát és hasznát természetesen a gyakorlat és az elért eredmények fogják majd megmutatni.⁷

Saját kutatásomból hozva ismét néhány rövid példát: Homrogd egy nagyon átlagos falu, s átlagos tulajdonságai közül némely általánosnak is tekinthető. Horizontja töredezett, identitása éppen átalakulóban, a „kitalálódás” állapotában volt a kutatás kezdetén. A faluban nincsenek – még helyi mértékkel mérve sem – nagy mese- vagy történetmondók, s nincsenek a helyi tudatban nagy, átfogó narratívák sem. Sőt, általában a dolgok kimondásával is hadilábon álltak. Sok a töredék és a jelen történéseit értelmező, párhuzamosan futó, lokális szinten érvényes szál. Ugyanakkor – döntően görög katolikus falu lévén – erős a vizuális reprezentációk iránti igény. Egy ilyen terepbe vetetten, az első kudarcokat követően csak olyan módszerekkel tudtam kutatni, melyek lehetőséget teremtettek arra, hogy a narratív és vizuális töredékek között, azok sajátos logikáját megtartva – állítsak fel kapcsolatokat, s így azok egymást értelmezzék. Így megtalálhattam a lokális kultúra narratív és vizuális kifejezési formái közötti átjárókat, fordításokat. Ugyanakkor lehetőséget kellett teremtenem arra, hogy az általam kutatott identitáskonstrukciós folyamat mindegyik olvasatát érvényre tudjam juttatni, s az általuk felsejlő, egymásba hatoló szövedékekben végül is sikerült rálelni a töredékek helyi értékére is. Így azután a drótkerítések, a porták térszerkezete, az utcaképek, a privát fotók, az énekkar által énekelt dalok, az ál-népviseletek, a munkanélküliből lett fazekasok, a háztetők és buszmegállók, sírjelek és kispadok és számos hasonló töredékek halmazából a jelentések egy olyan hálózata állt össze – amit én Homrogd vizuális atlaszának neveztem –, melyet az interjúkból sohasem tudhattam volna meg, de amelyek összefüggésében az interjúk is egészen más értelmet – illetve olykor egyáltalán: értelmet – nyertek.