Az etnográfia aktuális kérdései  

Az interaktív etnográfia felvetéseor azonban választ kell találnunk egy nagyon fontos kérdésre: van-e az interaktív paradigmának valami lényegi hozadéka az etnográfiában, vagy beépítése pusztán pragmatikus lépés? Mi az interaktivitás az etnográfia számára: inkább kihívás (megfelelni a korszewllemnek) vagy felelet némely alapvető kérdésére?

A válasz keresésekor érdemes először egy pillantást vetnünk az etnográfia tudományának - s miután most abban a kontextusban beszélünk róla, így a kulturális antropológiának is - aktuális kérdéseire, problémáira.¹ Mint ismeretes, ezek az etnográfia olyan fontos területeit érintik, mint a terep és a terepmunka fogalma, illetve az írás módja és médiuma. A kérdések részletes tárgyalására itt nincsen mód, csupán a problémák és a hipermédia nyújtotta lehetséges válaszok rövid felvetését kísérelem meg.

Az elmúlt évtizedek társadalmi változásaival párhuzamosan megváltozott a terep fogalma az etnográfiában. Nem csupán arról van szó, hogy az etnográfusok egyre sűrűbben választják kutatási terepnek a saját társadalmukat, hanem arról is, hogy a terep egyre kevésbé egy kis méretű és könnyen átlátható, topográfiailag is jól definiálható határokkal bíró entitás. Mára a terepek – még ha az etnográfus megmarad is falvakban és városokban dolgozó kutatónak – sokkal inkább az appaduraji lokalitás-fogalommal (Ld. Appaduraj 2001.), vagy a Bausinger által használt „hely egysége” képlettel (Ld. Bausinger 1995.) írhatók le, s ez nem kizárólag a cyberanthropology illetve –ethnography tárgykörében végzett kutatásokra igaz. Az etnográfusok ugyanis egyre többször lépnek túl a falvak és városok – amúgy szintén nehezen definiálható – határain, s választanak ezeknél magasabb szinten szerveződő kutatási terepeket, melyeken azonban a terepmunka hagyományos eszköztárával egyre nehezebb boldogulni. Nem csupán azért, mert e lokalitások szerveződése, olykor nagyon illékony vagy gyorsan változó, máskor esetleg hálószerű struktúrája nehezen ragadható meg, vagy a megfigyelés megszokott technikái nem alkalmazhatók az újabb kommunikációs technikák esetében, hanem azért is, mert visszaadni, illetve interpretálni sem lehet az így szerzett tereptapasztalatot a maga komplexitásában a megszokott módszerekkel. A komplexitás tükrözésének ez az igénye talán abból is következhet, hogy a korábban tárgyalt ikonikus fordulat megváltoztatta az etnográfiai-antropológiai munkákkal kapcsolatos elvárásokat is. A – Hoppál Mihály szavaival élve²– „képtelen néprajz” így egyre inkább ellehetetlenül, egyre inkább növekszik az igény arra, hogy a szavak tudományában a vizuális antropológia (Ld. Mead 1975:3) végre megtalálja a helyét, s hogy a sűrű leírás valóban sűrű legyen. Azzal ugyanis, hogy a tapasztalat minden rétegét, minden adattípust folyamatosan, szinte kényszeresen verbalizálunk, illetve textualizálunk, éppen leírásaink, interpretációink sűrűségét tesszük kockára, hiszen tereptapasztalatunk komplexitásának redukciója a társadalmi valóság komplextásának megértését, interpretálásának lehetőségét is veszélyezteti.
    A sűrű leírás említése részemről több kíván lenni egy mára klasszikus szakirodalom puszta felemlítésénél. Gertz elgondolása a textuális közegben létrehozott etnográfia keretei között talán a legkomplexebb kísérlet a tereptapasztalat, illetve a társadalmi jelenségek komplextásának visszaadására. Az írás Geertznél az interpretív aktus, a fordítás kvázi-metaforája, ám – főképp kevéssé jó tollú etnográfusoknál – egyszersmind megmarad annak ami: a tereptapasztalat komplexitása radikális redukciójának. A sűrű leírás gondolata azonban szinte magában hordozza az írás fogalmának újragondolását is. Ez nem csupán annyit jelent, hogy elhagyjuk belőle a kényszeres textualizációt, a felesleges konvertálásokat s a szöveggel legalábbis egyenrangú státusba emeljük például a vizuális kifejezés csatornáit. Az etnográfiai írás újragondolása ugyanis a szerző és olvasó szerepeinek, illetve a szöveg státusának – a posztmodernből már ismerős – újragondolását is jelenti. Ennek oka azonban nem annyira a posztmodern antropológiában, mint inkább az internet és a hipertext gyors terjedésében, s a tudásszerzési stratégiákra tett hatásában kereshető. Az olvasó igénye ugyanis egyre nagyobb arra, hogy beleszólhasson a szövegbe, hogy alakíthasson rajta, hogy a jelentést – már ha egyáltalán vágyik rá – maga találja meg. A beleszólás, a reflexió, a „közeggel” folytatott interakció vágya azonban megjelenik az etnográfiai munka majd' minden területén. Egyre erősebb a kutatottak igénye is arra, hogy legalábbis diskurzusba léphessenek a róluk kialakított képpel, s a kortárs etnográfia a kolonializmus és az etnocentrizmus akár leghaloványabb árnyától menekülve, maga is gerjeszti ezt a folyamatot mondván, hogy a kutató nem sajátíthatja ki nem csupán az elnyomottak, de egyáltalán a kutatottak hangját sem. Így azután lehetőséget kell teremteni arra, hogy a kutatott és a kutató egyaránt a maga hangján szólaljon meg az etnográfiában. A reflexió igénye tetten érhető a terepmunka egészére vonatkoztatva is. Ahogyan egyre kevésbé beszélhetünk a terepről, mint zárt, lehatárolt entitásról, úgy egyre erősödik az igénye annak, hogy az etnográfiák, mint produktumok se legyenek zártak. E mögött jelzésszerűen ott áll a „nyílt forráskód” számítástechnikából eredő gondolata.³ A nyílt forráskód azután a tudomány világában is egyre inkább gyökeret ver, s egyfelől mint az adatbázisok, források másodelemzésének, újraértelmezésének lehetősége, másfelől mint az adatok, elemzések és következtetések szorosabb integrációja iránti igény jelentkezik.