Ilyen körülmények között állították fel azt a kopjafát, melytől elindultunk. A kopjafák a mai társadalmi használatban többféle jelentést hordoznak. Itt a tárgy nyilvánvalóan az emlékmű funkcióját látja el, ahogyan a polgármester meghatározta: az élők emlékműve az élőknek. Sajátos rítus is kapcsolódik hozzá. Létrejöttének közvetlen indítékát a dalos találkozók jelentették, s minden ilyen összejövetelt azóta is a közvetlen szomszédságában álló szabadtéri színpadon tartanak. Így minden újabb fesztivál egyben a kopjafa által hordozott jelentés újbóli megerősítését jelenti, s ezt csak hangsúlyozza az, hogy a találkozók alkalmával a kopjafát meg is koszorúzzák. Azonban fel kell tennünk a kérdést: mi az a jelentés, amit ez az emlékmű, mint az elékezet helye
[1] hordoz?
"Az emlékezet helyei a személyesen megélt és spontán módon ható emlékezet (vagyis a hagyomány) és a történelem (tehát a rekonstruált múlt) metszéspontján keletkeznek olyan pillanatban, amikor van még mire építeni az akart, az óhajtott történelmi emlékezést. Másként szólva, a múlt maradványaiból mesterségesen alkotott emlékezethelyek arra szolgálnak, hogy a kívánt emlékezet tartósan megszilárdítsa önmagát."(Gyáni: 2000:82.) A folyamathoz hozzá tartozik a veszélyeztetettség érzete is. Az emlékezés helyeit az az érzés szüli és tartja életben, hogy már nem működik a spontán emlékezet, s valami eltűnőben van.
[2] Az emlékezet helyeinek létrehozásakor azonban mégis eltűnik valami, hiszen ahogyan történeti emlékezetté válik, az emlékezet nem funkcionál tovább hagyományként. Egy lokális közösségben a hagyomány feladata - mint korábban szó volt róla - az, hogy játékteret biztosítson a közösség tagjainak. A lokális szubjektumok énazonossága a hagyomány talaján adott. Ha azonban - mint az Homrogdon is történt - ereje meggyöngül, a személyes identitás bizonytalanná válik, s a lokális szubjektumokra vár saját identitásuk meghatározása. Az emlékezet helyeinek feladata pedig éppen az, hogy - mintegy Mózes érckígyója módján - személyes emlékezésre szólítsanak fel, s ez által erősítsék meg az identitást. Az emlékezet helyei így kettős szerepet játszanak a közösség életében: hozzá járulnak ahhoz, hogy a hagyomány végképp múlttá váljon s megszűnjön az örök jelenhez az emlékezet által való megélt kötődés (Nora: 2003:4), ugyanakkor a múltra történő emlékeztetés által maguk is új hagyományokat hoznak létre.
Az emlékezet helyei tehát alapvetően a múlthoz kötődnek. A homrogdi kopjafa azonban a jelenhez kötődik. Létrehozói a jelen közösségnek állítottak vele emléket, a jelent rögtön múlttá téve, hogy a jövőben az új homrogdi identitás formálása során már mint múltra hivatkozhassanak rá. E felé mutatnak a kopjafa - és az énekkar valamint a tárgyalkotás - köré szervezett rítusok, és más tevékenységformák is. Ezzel kikerülik a hagyománnyá válás problémáját, hiszen számukra is nyilvánvaló, hogy az általuk létrehozott konstrukció nem, vagy csupán nagyon nehezen válhatna hagyománnyá. A veszélyeztetettség érzete itt is fellelhető, hisz az a közösség egyre inkább a széthullás árnyékában él.
Az emlékezet helye felveti továbbá az emlékezet-közösség kérdését is.
Az első probléma "a személyesen megélt és spontán módon ható emlékezet és a történelem metszéspontján" lévő homrogdi emlékezet szerveződéséből ered. A falunak ugyanis nincsen olyan történet-narratívája, ami a lokális szubjektumokat közös múlttudat gyanánt összekötheti. Ha a falu múltjáról kérdezősködöm, szinte minden válaszadó a saját múltja más és más foszlányát osztja meg velem. A múlt tengeréből szirtként emelkedik ki a templom építtetőjének és a "kastély" utolsó urának neve, ám a társadalomban betöltött szerepükről, jelentőségükről nincs közös tudás.
Talán ebből is következik, hogy Homrogdon az emlékezetnek nincsenek "specialistái". Specialistán azokat az embereket értem, akik - korábban mesemondók, újabban "helytörténészek" - a lokális közösség emlékezetét leginkább a fejükben hordozzák, tudásukat a közösség hitelesíti, számon tartja, és e tudás továbbadására való képességük alapján valamilyen kiemelt státusuk van. Van ugyan két-három idős ember, akiket ekként tartanak számon, tudásuk egyáltalán nem "közkincs" és nincs arra irányuló törekvés sem, hogy azzá váljon. Egyikük O. Feri bácsi, a görög katolikus gyülekezet gondnoka, falu krónikás szerepet is vállaló versfaragója. Ő a maga csendességében magnóra mondja mindazt, ami saját élete élményeiből eszébe jut, azért, hogy a gyerekei, unokái is tudjanak valamit ezekről az időkről. Verseiről másolatokat készít és azokat szétosztja, ennek ellenére maga is úgy gondolja, hogy tudására nincs szükség, s az vele száll a sírba. Tevékenysége inkább egyfajta hóbort, mint érték a falusiak zöme számára.
Az emlékezet megőrzésének nincs intézményesült formája sem. Az általános iskolában a "Hon és népismeret" tantárgyat oktató tanárnő nem tulajdonít saját státusának fontosságot ebben a kérdésben. Korábbi dűlőnév- és e dűlőnevekhez fűzött magyarázat gyűjtéseit nincs szándékában összeszerkeszteni és "közkinccsé" tenni. Ahogyan ezek a szövegek, úgy gyűlnek, rakódnak, halmozódnak egymásra a leendő falumúzeumba gyűjtött - a tudatossá váló, illetve megkonstruált lokális tudáskészlet archaikusnak megtett rétegét képző - tárgyak is. Az anyag összegyűjtését a polgármester és az iskola igazgatója kezdeményezte, a feladatot pedig a mindenkori 6. osztályos tanulók, az imént említett tárgy keretei közt végzik el. A gyűjtés eredménye meglehetősen eklektikus. Mint a gyűjtést vezető tanárnő is megfogalmazta: "meglepő, hogy mit találnak ők réginek. Valóban meg kell tanítani nekik, hogy mi a régi, mi az érték, mi tartozik a régi paraszti kultúrához."
[3] Az iskola a lokális identitás újraalkotásában éppen emiatt több szempontból is kulcsszereplő. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy milyen - a gyerekek által ténylegesen reflektált - pozitív élményt jelent egy-egy ilyen gyűjtési feladat teljesítése, s a megszerzett tudás és élmény együttesen járul hozzá ahhoz, hogy a felnövekvő generációk erősebben kötődjenek a településhez, hogy megbízható lokális szubjektumokká váljanak. A gyerekek munkájával másrészt be lehetett vonni az iskolát is a lokalitásteremtő erők közé, így kötve szorosabban az intézményt is a faluhoz. A tényleges oktatási tevékenység azonban nem működik olyan tökéletesen, mint ahogy azt az elképzelések sugallnák. Ahhoz ugyanis, hogy a gyerekek - és az őket vezető tanárok - megbízható lokális szubjektumokká váljanak, nem elég a tárgyak gyűjtése, hiszen a tárgyakat értelmező, ténylegesen helyivé tevő narrációkra is szükség volna. Ezek gyűjtése azonban nem, vagy csupán töredékesen és rendszertelenül történik meg, ráadásul a tantárgy struktúrája csak nagyon szűk keretek közt teszi lehetővé a speciálisan helyi hagyományok beemelését az oktatásba.
A probléma azonban nem csupán az, hogy nincs a falunak történet-narratívája, hogy a történettöredékek birtokosait sem az identitáskonstrukcióban részt vevő szereplők, sem a falu népe nem tekinti értékhordozóknak, s hogy nincs olyan intézményi háttér sem, mely az emlékezet továbbadását felvállalná; hanem az, hogy a közösség mentális viszonyai nem is kedveznek az emlékezet fenntartásának, a történet - s az összefüggő örökségkorpusz - megkonstruálásának. Ez akkor válik nyilvánvalóvá, ha a halottakról beszélgetünk, vagy a halállal kapcsolatos kérdéseket teszünk föl a helybélieknek, és ha kimegyünk a homrogdi temetőbe. A múlt szisztematikus elfelejtésének, illetve az emlékezet emlékeztetők általi felszámolásának egyfajta gyakorlati stratégiájaként működik a rátemetés a homrogdi temetőben. A temető területét illetően nem terjeszkedhet, mivel vagy szántóföld veszi körül, vagy amerre bővíteni lehetne, ott veszélyeztetné a falu vizét. Ezért vált állandó gyakorlattá a rátemetés. A régi, újra nem váltott sírokat felszámolják, a régi sírkövek pedig a korábban ott nyugvó(k) maradványaival együtt az új koporsó alá kerülnek. Nevüket sehol sem tüntetik fel az új síron. Ez a gyakorlat akkor is, ha a sírban az elhunyt felmenői nyugszanak. A korábbi nemzedékek emlékezetét így tényleg nem őrzi semmi. Adatközlőmet az emlékezetről kérdeztem, s a következő feleletet kaptam: "Ilyen nincs... mer úgy van nálunk a temetkezés, hogy nem viszi a gazdagságot. Van az énekben (...) mikor engedik lefelé, van egy olyan ének... senki nem visz magával semmit sem... mán akkor nincsen megdicsőülés... Van olyan, hogy a beszédbe a pap megemlíti, hogy mit tudom én jó közösségi ember vót, meg jó családapa vót, vagy aktív vót, vagy... ilyeneket szoktak prédikálni. De csak az a pap, aki tud felőle valamit. Nem olyan sokat, de azért meg szoktak említeni.... Az embert megtöri a halál... hogy szokták mondani, az idő... az meg begyógyítja... nem is nagyon szeretik, hogy emlegessék, ha valami ilyen jó cselekedetet csinált... nem... az mán vele megy... mán akkor nem kell... mindent el kell felejteni... El kell felejteni a múltat. Amilyen vót, olyan vót.
[4]
Az pedig, hogy milyen lesz az a múlt, melyre a kopjafa emlékeztet, hogy minek az emlékművévé is válik végül - ma még nyitott kérdés. Csupán az emlékmű tárgyi mivoltából eredő szimbolizmusa, az élőknek állított haláljel sejtet valamit.
