Az énekkar elvben alkalmasnak mutatkozik arra, hogy mint hajdan, Bubnó esperes úr idejében a falu imázsának egyik sarokköve legyen. Ez pedig nem csupán a kifelé irányuló reprezentációra igaz, hiszen az énekkar a magáról felépített kép szerint a falu felé is közvetíti az összefogás, a kezdeményezőkészség, az önkéntesség, a hagyománytisztelet, a közösségi lét mintáit.
Ezek azok a fő tulajdonságok, melyek a falu talpon maradásához elengedhetetlenek volnának - s amelyek jelenleg a leginkább hiányoznak a faluból. A kulisszák mögött ugyanis a falu jelenleg egyáltalán nem közösség, hanem - sok esetben történetesen - egy adott helyen élő emberek csoportja. A fent említett erővonalak nem erősítik, hanem inkább kioltják egymást. A problémák több területen is egészen nyilvánvaló módon jelentkeznek.
Állandó probléma az Esélyház és a közösség kapcsolata. A falu közössége nem érzi igazán magáénak sem az épületet, sem az intézményt, s nem tudja birtokba venni, kihasználni. A ház jelenlegi vezetője a harmadik e poszton, s attól függetlenül, hogy a vezető helybéli vagy idegen, a rendezvények látogatottsága állandó panasz forrása a szervezői oldalon, míg a másik oldalon épphogy hiányolják azokat. A kérdés azonban árnyalásra szorul, hiszen a korábban már elemzett táblázatokból az is kiderül, hogy a faluban nincsen konszenzus azt illetően, hogy 1990 előtt, vagy óta volt-e több rendezvény, így vélhetően a probléma forrását nem a számok körül kell keresnünk.
[1] Éppígy a minőséggel kapcsolatos kritikák sem vezetnek messzire, hiszen a leglátogatottabb alkalmak azok - például a Homrogdiak a színpadon című minifesztivál - melyeken a műsor és az esemény hangulata egyaránt a helybélieken múlik. Ezzel szemben pl. a Kassai Thália Színház előadásán alig néhány ember lézengett az Esélyház százhúsz fős nézőterén.
Egy másik jellegzetes példa az, ahogyan az énekkar keresi a saját legitimitását. Egy élő, vagy felbomlóban lévő de a közösségben valamelyest gyökerekkel rendelkező hagyomány fenntartása általában legitimálja az erre szerveződött intézményt, csakúgy, mint egy bevezetés alatt álló, de széles társadalmi támogatottsággal bíró konstrukció is. Homrogdon azonban egyiket sem találjuk meg. A régi - mint szó volt róla - már nem hagyomány az új konstrukció pedig "sohasem lesz hagyomány, mert nem, lép túl a bejárati ajtón".
[2] Jelen formájában ugyanis éppen arra nem alkalmas, amire egy hagyománynak alkalmasnak kéne lenni: nem tud játékteret biztosítani a lokális szubjektumok számára abban az értelemben, hogy nem jelöl ki egy horizontot, melyen belül a történések és jelenségek azonos módon értelmezhetőek. Érvényessége roppant esetleges, megsértése nem szankcionált. Nem immanens képződmény, hanem a politikai-gazdasági vezető invenciója, s mint ilyen az ő személyének, törekvéseinek egyfajta kiterjesztése. Éppen ezért a vele való azonosulás, a hagyománykonstrukcióban való részvétel - legyen szó akár pusztán nézői szerepről is - egyben a politikai vezetővel való szervilis azonosulást, az alávetettség egyfajta kinyilvánítását vagy legalábbis hallgatólagos elismerését is jelenti. Az énekkar létrejöttekor a helyzet más volt, hiszen jogilag és ideológiailag a rendszerrel szemben nem igazán volt reális alternatíva. Homrogdnak nincsenek sem forradalmárai sem eretnekei. A lokális erőviszonyok már felvázolt rendszerében gyakorlatilag mindenki egyazon rendszer szerint volt szervilis és szabad egyszerre, megadva "a császárnak ami a császáré, és istennek, ami az istené". Az énekkar ezt az állapotot szimbolizálta. Napjainkban viszont alapjában véve a szervilizmus szimbólumává vált. Minden tekintetben függ fenntartójától és ezt a függést különböző formákban próbálja elfedni.
[3] Ennek egyik legjobb példája a szervezeti formájának és nevének 1998-ban történt megváltoztatása. Az énekkar egyik tagja - a homrogdi Napfelkelte Nyugdíjas Klub elnöke - visszaemlékezése szerint: "most már egész fiatalok vannak az énekkarban, harmincöt év az átlag életkor, hát én vagyok mondom a legidősebb, hatvankettedikbe vagyok, de tőlem mindenki fiatalabb. Aztán beleléptünk ebbe az idősek az életet az éveknek nyugdíjas klubba, azóta Napfelkelte nevet viselünk. Kilencvennyolcban történt mindez." Az énekkar így teljesen összemosódik az azonos nevű nyugdíjas klubbal, ami azonban láthatóan senkit sem zavar, sőt, immár független, önálló költségvetéssel rendelkező civil szerveződésként működik. Az énekkar, a megmaradó tagok számára teljesen érthetetlen módon, azonban évről évre fogyatkozik. A fogyatkozás okát mindenki másban - és a másikban - látja.
[4] Rosszak az anyagi körülmények; túl sok a fellépés és ezt a családosok nehezen vállalják; az emberek elkényelmesedtek; a fiatal asszonyok elmentek szülni; a fiatalokat nem érdekli a népdal - mondják. Ezeknek az állításoknak természetesen van igazságtartalma. A fiatalokat például tömegével bizonyára nem vonzza a népdal, azonban valószínűleg az sem, hogy egy nyugdíjas klub tagjai legyenek. Az énekkar létszámának drasztikus csökkenése mögött mégis inkább a lokális politika érdekviszonyai állnak. Az énekkar létszáma ugyanis a 2002. évi önkormányzati választások után csökkent igazán drasztikusan, szinte a korábbi felére. A választások, a helybéliek meglepetésére, az országra akkor jellemző, ám Homrogdon általában szokatlan felfokozott hangulatban, meglehetősen magas részvételi aránnyal zajlottak, s bár a végeredmény nem hozott változást, a polgármester nagyon csekély fölénnyel nyert újra.
[5] A választási kampányba az énekkar is belesodródott,
[6] ami - tekintettel a homrogdiakat általában is jellemző kiterjedt, szövevényes rokoni, baráti és gazdasági kapcsolathálókra - a tagságot megosztotta, s így a kórust szétzilálta. A megfogyatkozott énekkar tagsága ma gyakorlatilag a polgármester rokoni, baráti köréből, illetve olyan emberekből áll, akik valamilyen függőségi viszonyban vannak vele. Egy ilyen, több oldalról is terhelt közösséghez való tartozás pedig érthető módon nem vonzza az új tagokat.
