A "dráma" állandó résztvevője és kelléke is egyben a homrogdi Napfelkelte Népdalkör, vagy ahogyan Homrogdon mindig is nevezték, az énekkar. Története Dózsa Parasztkórus névvel indult, majd a Homrogdi Új Élet Termelőszövetkezet Parasztkórusa lett, volt Homrogdi Népdalkör is, míg végül - pontosabban jelenleg - 1998-tól a Napfelkelte Népdalkör nevet viseli. A tárgyi kultúra és a hagyományok megőrzése, rekonstrukciója illetve a hagyományokhoz való "konstruktív" viszony, a közösség útkeresése, szervezése és reprezentációja, valamint mindennek politikai-gazdasági aspektusai különös elegyet alkotnak az énekkar történetében működésében.
Az énekkar közvetlenül a front után az 1940-es évek végén alakult. Megszervezésének akkori körülményei sok tekintetben iránymutatóak lehetnek mai problémáinak megértésében is. Jóllehet a szocialista rendszer minimális szabadságot engedett az embereknek, ám azt, hogy ez konkrétan mit jelentett, sok esetben - főképp a kis, vidéki településeken - a helyi erő- és hatalmi viszonyok határozták meg. A kommunista hatalomátvételt követően a politikai rendszer megváltozása nyomán Homrogdon egy sajátos hatalmi struktúra jött létre, melyben a közélet viszonyait és folyamatait alapvetően a helyi érdekek, valamint a munka és a vallás alapjain szerveződő értékrend korlátozott figyelembe vétele befolyásolta. Ennek következménye egy, a központi utasításoknak és a helyi érdekeknek való megfelelés kényszere közti állandó lavírozás lett. Az új elit - a téeszelnök, a tanácselnök és zömmel a párttitkár is - főképp a kezdeti időszakban
[1] helyi származású, vagy legalábbis helyi kötődésű volt. A '20-as évek végén érkezett pap, Bubnó Andor szolgálatát a fia, Bubnó László vette át, aki szinte a rendszerváltásig szolgált a közösségben, s így a papi család a felnövekvő generációk szemében a folytonosságot képviselve szintén Homrogd részévé vált. A politikai elit a vallásos értékrenden nevelkedett, az új pap pedig, legalábbis színleg, magáévá tette a politika célkitűzéseit: "békepap" volt. Így a rendszer a kezdeti súrlódások után hamar konszolidálódott.
[2] A békepapság megfelelő fedezéket nyújtott a pásztornak arra, hogy a "nyájjal" törődjön, ugyanakkor a falu vezetése számára a felsőbb politikai szervek, a pártvezetés fel megfelelő indokul szolgált arra, hogy az egyházat békén lehetett hagyni.
Az így kialakult, sajátos hatalmi egyensúllyal jellemezhető társadalompolitikai gyakorlatba illeszkedve, annak szinte szimbólumaként szerveződött meg a homrogdi Dózsa Parasztkórus. A kórust Bubnó László hozta létre, eredetileg a - faluban addig igen erős, de a kommunista rendszer által megszüntetett - KALOT
[3] helyett. A pap célja egyértelmű volt: összetartani a közösséget, megőrizni, ahogy lehet a civil szerveződés csíráit, s megtartani úgy az embereket az egyházban, mint az egyházat a társadalomformáló erők közt. A kórust - zenei képzettsége lévén - ő vezette, felesége pedig zongorán kísérte őket. Patrónusuk később a helyi téesz lett, így mint a szövetkezet parasztkórusa futottak be meglehetősen fényes karriert. Többször léptek fel a rádióban, énekeltek helyben, illetve a rádió által közvetített miséken.
Az énekkar pályája Bubnó László 1987-ben bekövetkezett halálát követően hirtelen kettétört. Azt, hogy mit is jelentett az esperes személye a közösségben, jól érzékelteti a temetésén az énekkar részéről elhangzott búcsúztató:
"A falu karácsonyra, a szeretet ünnepére lelkipásztor nélkül, az énekkar vezető, karmester nélkül maradt. A mosojgó piros arc, a szeméből sugárzó szeret nincs többé. Az arca sápadt, a szemei üvegesek, a lélek eltávozott. Szeretett karmesterünket az isten magához szólítá. (.) Sok-sok rádió felvételt az egész falu és az ország hallgatta. Sajnos az utolsó rádió felvételt Ő már nem hallhatja, de az utókor számára maradandót alkotott. Hiába értünk el idáig, most a lánc elszakadt, irányító, vezető nélkül széthullunk, nem tudunk tovább lépni. Ebben az énekkarban nemzedékeket fogott össze, nevelt, tanított. A 38 fő énekkaros nevében megrendülten, fájó szívvel bucsuzunk a "Győzhetetlen én kőszálom" énekkel, melyre nagy szeretettel tanított bennünket."
[4]
A szöveg számunkra legfontosabb mondanivalója az a megrettenés, a magára maradottság és kilátástalanság érzése, mely a búcsúztatót és az egész szituációt egyaránt áthatja. Egy vezetőjére teljesen ráhagyatkozó közösség hangja szólal meg itt, s az események alakulása igazolta is a szöveg "prófétai" üzenetét. Az énekkar rövidesen valóban széthullott, és az események kevesek számára hordoztak tanulságot. Az énekkar szervezett formában 1992-ben indult újra, ám a látszólagos folytonosság mögött alapvető változások húzódnak meg.
A politikai rendszerváltás és a gazdasági struktúraváltás ugyanis megváltoztatta a falu hatalmi egyensúlyát is. A téesz leépülése nyomán megszűnt domináns gazdasági, s mint ilyen, hatalmi szerepe is. A téeszelnök ma már nem falubeli, s bár saját elmondása szerint jó viszonyban van a helyi gazdákkal, illetve azok egy csoportjával, a helyi társadalmi életre csak áttételesen van hatása. Bubnó László halála után új pap került Homrogdra Telenkó Miklós személyében. Az új pap nem tudott a fent elemzett "játékba" bekapcsolódni, az új politikai helyzetben pedig úgy gondolta, nem lehet szava senkinek, aki az előző rendszerrel bármiféle kapcsolatba hozható, ezért az új polgármestert mint "kommunista embert" elutasította. Mint mondta, "hívei unszolására" indult az önkormányzati választásokon
[5], és három cikluson keresztül volt képviselő. Ezt a lehetőséget is kihasználva több kísérletet tett arra, hogy az egyház pozícióját megerősítse, vezető szerepét visszaszerezze a társadalomban, de ezek a próbálkozások nem hoztak túl sok eredményt. A hittanra járó iskolások száma ugyan magas, de a falu egyre erősebben szekularizálódik, és a vallás normatív ereje egyre kisebb. A hittanos korosztályból kinövő fiatalokat pedig már nem tudja elérni. Minden az önkormányzat, az iskola, és az Esélyház által szervezett kulturális rendezvényre meghívják, ám kapcsolata ezekkel az intézményekkel általában konfliktusokkal terhelt. Az idősek általában papi személynek kijáró tisztelettel viseltetnek iránta, s közben nosztalgiával gondolnak vissza Bubnó esperes úr idejére, amikor a dolgok valahogy jobban mentek. Egy darabig énekelt az újjászervezett énekkarban is, ám szenvedélybetegségével épp az énekkar egyik falun kívüli szereplésén szégyent hozott a falura, s az ennek nyomán elszenvedett presztízsveszteség végkép aláásta státusát a helyi társadalomban.
[6] Az iskola fejlődésével, súlyának növekedésével párhuzamosan lépett be a struktúrába új lokális hatalmi tényezőként az iskola igazgatója, Mező István.
[7] Az ő elképzelései a falu jövőjéről egybevágnak ugyan a polgármesteréivel, mégis olykor rivalizál az önkormányzattal.
[8] Ez a rivalizálás mindazáltal nem nagyon jut el a nyílt szembeszállásig, hiszen a célok közösek, és mindkét fél tudja, hogy a másik nélkül nem sokra megy. A korábbi többtényezős hatalmi struktúra tehát felbomlott, s a tényleges hatalom gyakorlatilag egyedüli birtokosa a polgármester maradt.
Ilyen körülmények közt történt, hogy az énekkar néhány tagja 1990-ben az első homrogdi nyugdíjas-estre készülődve kezdte szorgalmazni, hogy az alkalmon meglepetésként a még élő énekkarosok újra együtt énekeljenek. A kezdeményezés abszolút spontán - civil - jellegű volt, sem a polgármester, sem más a falu vezetéséből nem tudott a dologról. Hogy mi lett volna a falu ezen egyetlen belső indíttatású, alulról szerveződő közösségének a sorsa, nem lehet tudni. Talán rövid időn belül újra elhalt volna - ám az alkalmat azon melegében megragadva "a polgármester úr felállt és felajánlotta, hogy ha bevesszük, ő is közénk áll, és valóban jött is, kitűnő hangjával meg is tisztelt bennünket, és azóta is velünk énekel"
[9]. A frissen megválasztott polgármester indokai - még ha szeret is énekelni és történetesen tényleg jó hangja van - érthetőek. Attól kezdve azonban, hogy ő belépett, az énekkar története új irányt vett.
Mint láttuk, eredetileg az énekkar meglévő, élő hagyományok folytatásaként szerveződött, ám hagyomány alatt itt nem annyira a tevékenység tartalmát mint inkább a formáját kell érteni. Azaz, az énekkar a faluban működő, a falu közösségének kapcsolathálóját át meg átszövő vallásos egyesületek, illetve az efféle egyesületi élet közösségteremtő és -formáló "hagyományát" volt hivatott továbbvinni, legalábbis az alapító pap szándéka szerint. Mint ilyen, a lokális kultúra szerves része volt. A közösségi tevékenység tartalma, nevezetesen a népdaléneklés sem volt persze esetleges vagy közömbös, hiszen egyfelől ebbe nem nagyon kötött bele a politikai rendszer, sőt, a "haladó hagyomány" koncepciójába bele is illeszkedett, másfelől pedig a lokális identitást erősítette, hiszen akkor is több homrogdi népdalt őrzött meg és énekelt az énekkar. Az énekkar spontán újjászerveződésekor ez a hagyomány kelt új életre. Ami azonban ezután következett, az teljesen másról szólt, hiszen most az a közösségi lét és az a hagyomány melyet felmutatni az énekkar hivatott egy új, még nem igazán élő, és semmiképp sem saját, belülről fakadó, megélt, hanem egy jövőbeli kultúra ideájának szerves része. A hangsúlyok eltolódtak, s ebben a kontextusban történik minden, amiben az énekkar szerepet játszik.
A szituáció leginkább Teremi Sándor, az Esélyház vezetőjének szavaival jellemezhetőt: "semmi sem funkciójában működik".
[10] E kijelentés igazsága akkor látható, ha az elit hagyománykonstruáló akaratától az akarat megvalósításában részt vevő homrogdi szereplők felé fordulunk, ugyanis a falu, sőt olykor még a népdalkör hagyományokhoz való viszonya sem mindig egyértelmű. Ennek vannak egészen nyilvánvaló példái. A falu tárgyi kultúráját a felkutatni, és részben újra - részben pedig újat - alkotni hivatott fazekas testvérpárt
[11], akik a népdalkör oszlopos tagjai is, a helyi hagyományokhoz való viszonyukról kérdeztem. A válasz sokatmondó: "a hagyományokhoz hogyan viszonyulunk? Hát szerintem elég jól. mindketten benne vagyunk az énekkarban, szeretünk énekelni.nekünk mindegy, hogy magyar nóta, vagy popsláger, mi szeretünk énekelni, az már biztos.". Egy másik hasonlóan beszédes példa az énekkar új ruhájának története. A cél a nem létező helyi öltözet pótlása, egy Homrogdra jellemző "népviselet" megalkotása volt. A polgármester ezt kifejezetten az énekkar közös, belső igényeként interpretálta: "Felvetődött a dolog, hogy legyen már egy ruha, ami ránk jellemző, olyan népies. Aztán az asszonyok ízlésére bízva egy sárospataki ruhatervező megtervezte és elkészítette a ruhát. Ez olyan népies, nem lehet rá azt mondani hogy mondjuk kalotaszegi vagy ilyesmi. de hasonlít a régi borsodi népviseletre., hagyományos, de mégis elegáns, modern." A ruha anyagát egyazon minta három színváltozata közül választották ki az asszonyok, és tényleg ezt a ruhát szeretik a legjobban: "Ha kérdezi tőlünk Krisztina, hogy melyik ruhát vegyük fel - mesélte Ilonka néni - mindig azt mondjuk neki, hogy hát az újat, mer az a legszebb, meg az a hagyományőrző."
[12] Az új ruhát természetesen mindenkinek az önkormányzat fizette, mert ma az önkormányzat a "fenntaró". "Mindig kiparancsolja az Isten, hogy legyen, aki továbbviszi ezt a dolgot, legyen egy sponzor aki támogatja az énekkart. Régen a téeszelnök is benne vót ebben, most meg a polgármester, az támogatja"
[13]
